 |
|
„A tudatszintek közötti közvetítéshez sajátos tudatállapotra van szükség, amelyet a művész esetében ihletnek nevezünk. lényegét tekintve arról van szó, hogy mindenfajta alkotó tevékenység egy „mélyebb” tudatszintről indul el, még mielőtt a kivitelezésért felelős logikus mechanizmusok aktiválódnának. Képeket alkotok. Szándékos ez a nyitott kategorizálás, hiszen ezáltal túlléphetünk a festmények vagy grafikák megszokott keretein. ezek a képek, egy különös világba transzponálják a nézőt, befogadót. Befelé mutatnak. Ha úgy tetszik, felfelé. mindenképpen illik rájuk a fogalom: transzcendens. Segítenek közelebb jutni ahhoz a „másik” valósághoz, mely a látható mögött húzódik, azzal szorosan összefonódik, általa titkos, láthatatlan mélységekbe burkolózik. ez az érzékszerveken túli világ mindannyiunk életében jelen van, sőt formálja azt, kérdés persze, hogy mennyire vagyunk képesek rálátni, kapcsolatba lépni vele. A vallások, ősi szimbólumok, művészi alkotások, sőt az álmok is ebből a rejtett világból táplálkoznak, és segítenek bennünket életünk teljesebb megélésében, megértésében. A nyugati ember számára a belső figyelem, vagy szemlélődés kevésbé ismert fogalmak. Többnyire a világtól elvonult szerzetesek áhítattal teljes belső imádságaival azonosítják a jelenséget. Befelé figyelni, elcsendesedni nehéz cselekvési forma, azonban elkerülhetetlen, ha valaki közelebb szeretne kerülni önmagához. Észrevenni a hétköznapi formák mögötti tartalmakat, melyek mellett könnyen elmegyünk, vagy figyelmünk átsiklik felettük – még nehezebb. Képeim tehát jelzések. Talán nem elég megnézni - szemlélni kell
őket. nyugodtan, türelemmel, nem sietősen. elidőzni velük. Tovább hordozni magunkban. engedni, hogy kibontsák, láthatóvá tegyék láthatatlan belső világainkat.”
„Puha Ferenc színgyönyör képeit látva, – amelynek érzelmi skálája a játékosságtól a szenvedélyességig, a tragikumtól a fenségességig terjedhet – sokszor az az érzésünk támad, hogy ő csak egyetlenegy érzékszervvel rendelkezik: a szemével. pontosabban, mintha egyetlen egy szemmé változna
maga az ember, mintha neki még a bőre alatt is csak szemidegződései volnának! Így alakulhat ki tudatában az a világot önmagán keresztül átszűrő észleletes eszmei testkép (szín-homunculus!), amelynek hatására még a legelvontabb sziget –vagy tájképe alól is felsejlik egy-egy üledékes színsíkban vagy húsos színtérben kiterített vagy megformált emberi Ős szellemére emlékeztető, maszkszerű fejkép. Véleményem szerint ez a titokzatosan vizionáló, lappangó maszk-táj vagy táj-maszk jelenség, amely a hajdani Vajda lajos ilyen irányú törekvéseitől sem áll távol, még a komplikáltabb szerkezetű szín-szigetképein is észrevehető. Művészetét nevezhetnénk: orfikusnak, informelnek, lírai abszraktnak: festői mesterségét tekinthetnénk a világok mögé nézőnek, a láthatatlan megjelenítőjének, de egy valaminek biztosan nem: középszerűnek. Úgy tűnik, hogy puha Ferenc pályája csúcsára érkezett, s remélhetően hosszú sétára rendezkedett be a szellemi és érzéki gyönyöröket megtestesítő, mesterséges szín-szigetvilágának paradicsomi kertjében. Tartós energiával (!) kiérlelt, egyszerre modern és klaszszikus festői értékrendje és nagyon mai, kitárulkozó életérzése, felizzított színuniverzuma és lírai formarendje revelációként hat a nézőre. par excellence színöröm-festészete tehát nemcsak megérdemli, de egyenesen kiköveteli magának a figyelmet.”
„…ebben az egyenes vonal nélküli festői organizmusban megjelenik egy sajátos szerkesztettség, újfajta festői kompozíciós eszme. Az egymásba át –
és áthatoló formák, az egymás melletti formák kompozíciója lesz, egy líraian oldott geometrikus szerkesztettséggel érintkezve. Különös metamorfózis ez, s amely nagyon egyéni belső változások, alakulások tükre. A művész egyfajta feszültségekkel is teli burjánzó képi világa után voltaképpen a festői rend megteremtésének lehetőségeit kutatja ezeken az újabb munkákon, amelyeken festőtechnikája némi módosulásával együttesen többször a tér-alakítás vágya, törekvése is érződik. Ezeken az újabb munkákon tiszta, homogén felületek is képződnek, ám sosem törekszik valamiféle perfekt, tökéletes(nek gondolt) monokrómitásra, felületein érezni ecsete vagy festőkése szigorúan manuális alkalmazását. Így még plasztikusabban ugrik elő munkája meghatározó kompozíciós elve. Most jellemzően emócionális festésmódot állít elénk, (lehetséges) indulatai most egy nyugalommal is érintkező aurát árasztanak. Míg korábbi művein a szerves világ tárul elénk, a különböző mikro – és makro – organizmusok teljességével, addig újabb képein a szervezett világ alakul képpé.”
Budahelyi Tibor Munkácsy-díjas szobrászmûvész.
1945 február 1-én született Feldbachban, Ausztria
1962 géplakatosként szakérettségizett
1962–69 géplakatosként dolgozik
1966–1971 a Csepeli Képzőművészeti Szabad iskolá ban mestere Buna Konstantin
1971–1982 ugyanott Misch Ádám növendéke
1969–1989 a Csepeli Vas- és Acélöntödében dekorációs
1969-től különböző alkotótelepek és szimpoziumok résztvevője
1976-ban a Tokaji Művésztelepen megismerkedik Csiky Tiborral
1989–1991 a Királdi Alkotótelep szobrász szekciójának vezetője
1990–1993 részt vesz a Győri nemzetközi Képzőművészeti Szimpozium szervezésében
1991-től a Győri nemzetközi Grafikai Biennálé szervezőbizottságának tagja
1992 óta közreműködik a Szimpozion Társaság munkájában
1996 Munkácsy-díj
1996–98 Zalaegerszegi nemzetközi Alkotótelep művészeti vezetője Művészeti tagság
1982-től tagja a Magyar népköztársaság Művészeti Alapjának (később MAoe)
1985-től tagja a Magyar Képző- és iparművészek Szövetségének
1994-től tagja a Művészkönyvalkotók Társaságának, vezetőségi tagja a Magyar Szobrász Társaságnak
1996-tól tagja a Folyamat Társaságnak, valamint a Magyar Üvegművészeti Társaságnak
„A Harasztÿ-szobor mintegy már csak emlékszerűen őrzi a tradicionális szobor-jellemzőket, az anyagot és a tömeget, és egészen más minőségekkel felruházottan más jelenségvilágot tár elénk általuk, mint az ágazat klaszszikus kompozíciói, ugyanígy a Harasztÿ-kép sem a hagyományos kép, hanem rétegzettség, a képsíkotmélységekkel és magasságokkal megbontó dombormű, direkt-talált tárgyakból felépített kollázs-terep, sok esetben dombormű-mobil. Itt a szín, a folt, a kompozíció megszokott, higgadt rendjét beépített tárgyak bontják meg és vezérlik: a Harasztÿ-kép nem az elvont vagy az ábrázoló motívumok képszerű megjelenítésének közege, hanem az elemek kollázsszerű egyesítésének, felmutatásának, dekoratív és játékos rendszerbe foglalásának terepe. Csavarfejek, kopott óraszámlapok, zárszerkezetek, alátétek, karikák, korongok, ecsetek, fúrók, furcsa, ipari jellegű kivágat-elemek vagy alkatrészek a különös festőiségek éltetői, a szőnyegszerűen felsorakoztatott parányi tárgyak a fanyar költőiségek megszólaltatói. A múló idő súlyát hordozó tárgyak, tárgyhalmazok, együttesek merevednek meg, vetülnek elénk.”
1943-ban született Körmenden. 1957-ben került Csepelre. Azóta vesz részt a csepeli képző mű vészeti életben. Mesterei voltak: Ilosvay Varga István, Gádor emil, Tóth Menyhért és Misch Ádám.
Óváry Géza grafikai munkái a szürrealizmus valódi szellemi tevékenységeként határozható meg. A szürrealisták, a XX.század első felében létrejött mozgalom ellenpontjaként az absztrakciónak, mely a képi ábrázolást a geometria területére korlátozta, a pszichoanalízis térhódítása arra ösztönözte
őket, hogy teljesen szabad teret adjanak az alkotó spontán impulzusainak. ez a szellemi tevékenység Tristan Tzara meghatározása szerint a „képzelet világának, és mélyebbre hatolva a vágynak aktivitása.”
Velekei József 1972 óta állít ki egyéni és csoportos tárlatokon. Számos köztéri alkotása látható Magyarország különböző településein. Urbán Ágnes így jellemzi művészetét: „Munkásságának két alappillére a rajzművészet és a szobrászat. A hagyományos eszközökkel létrehozott művek olyan formanyelven szólalnak meg, melynek alapján a szürrealizmus tanulságait szintetizáló egyéni mitológia körébe sorolhatók. Az elvonatkoztatott formákban felfedezzük az ember, a fa, a kereszt, a kapu, a madár, a mag motívumait, melyek szárnyaló, lebegő, szalagszerű formákkal vagy zuhanó, nyársaló ékekkel társulnak. Puha és kemény, lágy és éles, telt és üres alakzatok csapnak össze, vagy olvadnak egységbe a kompozíciókban. Egy világ születésének, harcainak, kibontakozásának tanúi lehetünk, ahol a szárnyalás vágya, a megtöretés és újrakezdés éppen olyan, mint saját világunkban, csak egy új, organikus formanyelven elmondva, melyen maga a keletkezés és a pusztulás, az állandó alakulás és széthullás, a teremtés és a etamorfózis nyer ábrázolást. Mindez a tudás, egyszersmind a bizonyosság keresésének expresszív szenvedélyével szólal meg.”
VARGA PATRÍCIA MINERVA Budapest, 1963
A Kirakatrendező és Dekoratőr Iskolában 1987-ben végzett, tanára Tolvay Ernő volt. A Képzőmûűészeti Főiskolán 1994-ben végzett. Mesterei Gerzson Pál és Nagy Gábor voltak. Képzőművészeti tanulmányait a hágai Képzőművészeti Főiskolán fejezte be 1995-ben. 1991 óta szerepel hazai és külföldi kiállításokon. Művei hágai és wuppertali gyűjteményekben találhatók. VARGA PATRÍCIA (...) nekiáll, és egyszerűen föllapátolja a vászonra az egészet. Nincs fontolgatás, toporgás és tétovázás: FESTÉS VAN. És süvítenek a narancssárgák, kékek és feketék, fölkerülnek a fekete felhők és mindkét nap az égre, izzik a szántás, lüktetnek a dombok... És kész. És amikor jó, akkor bizony nagyon jó. Csakhogy... Csakhogy a dolog persze nem ilyen egyszerű. (...) Ott a vásznon valami vadonatúj, sohasem-volt dolog születik, nincs rokona, se boldog őse, és a nyomorult festőnek fogalma sincs, NEM LEHET arról, hogy mi történik. Nem tudja (...) Minerva sem (...) pontosan, hogy merre lökdösi, tuszkolja a képet, annyit tud csak talán, hogy menni kell, hajózni szükséges. Ezért annyira bosszantó, amikor – oly gyakran – a szerző üzenetéről locsognak a „szakemberek”: értsük meg végre, a képek (könyvek, szimfóniák, filmek és édesbús slágerek) persze üzenetet visznek, csak nem a szerző üzenetét! Itt a szerző legfeljebb biciklis futár, teker vadul a benzingőzben keresztül a városon, igyekszik a legjobb útvonalat választani, de hogy mi van a csomagban, azt csak a feladó (talán Isten?) tudja, és tudják aztán a címzettek. Igen a címzettek, ti kedves barátaim, hiszen nektek szól az üzenet. Persze a műszak végén a futárok is leszállnak a biciklikről, beülnek egy sörre valahová, és akkor már ők is címzettek lehetnek, más csomagok címzettjei.(...)
Szüts Miklós festőművész
Orosz Péter Munkácsy-díjas szobrászművész 1951-ben született Nyíregyházán. 1978-ban diplomázott a Szófiai Képzőművészeti Akadémia szobrász szakán. Nem készül kezdettől képzőművésznek. Általános iskolai rajztanára ösztökéli, majd a középiskolában is ilyen irányú megerősítést kap. Később szoros kapcsolatba kerül Ratkó Józseffel és baráti körével. Ők ismertetik meg a bartóki gondolatvilággal, így Orosz, aki kezdi elkötelezni magát a képzőművészetnek, arra a következtetésre jut, hogy a bartóki szintézis megteremtése a feladat a képzőművészetben is. Fel kell azonban ismernie: az, amit népművészetnek nevezünk, a 19.századi paraszti formakultúra már halott. Feltámasztani lehetetlen, folytatásának kísérlete pedig anakronizmus. Felfedez azonban egy területet, ahol az egyéni kreativitás tovább él, ha esztétikuma naiv és esetleges is, ez a ház körüli barkácsolás.
A célszerûség és az egyszeri egyéni megoldások esztétikája irányítja ezt a munkát, a hagyomány kizárólag apáról fiúra örökítődik. A TÁKOLÁS művészete ez, ahogyan Orosz fogalmaz: a DISZNÓÓL ESZTÉTIKÁJA. Ez a disznóól-tákolás, ami még fennmaradt a népművészetből; a kreativitás a fa csapolásaiban, kötési megoldásaiban, a konstrukciókban érvényesül. Ebből a szellemiségből alakul ki az archaikus és a modern ötvözete, mely Orosz Pétert a kortárs magyar szobrászat egyik legeredetibb művészévé avatja.
Kertész László tanulmányából
1965-ben születtem. Végzettségem építészmérnök. Festéssel, fényképezéssel évtizedek óta foglalkozom, már amennyire a túléléssel kapcsolatos küzdelem engedte. Tagja vagyok az East Europe Jelly nevű művészcsoportosulásnak. Egy ideje faképeket festek. Ez adja e kiállítás gerincét. Szeretem, ha ábrázolnak valamit a képek. Valamit a koponyacsontom belső faláról. Néhány művész, aki erre az ösvényre terelt: Jackson Pollock, Leonardo da Vinci, Tom Waits, Thomas Harris, Georgio de Chirico.
Mottó:
„beismerjük, hogy amikor az istenség, akit imádtunk, láthatóvá és érthetővé vált előttünk: keresztre feszítettük.”
G. b. Shaw
